BOROMISZA Tibor
(1880, Bácsalmás - 1960, Szentendre)
Festô Katonatiszti pályáját feladva 1903-ban Ferenczynél kezdett festészeti tanulmányokat, majd Rómában (1904), Párizsban (1905) es Münchenben (1906) folytatta. 1908-ban részt vett a balatoni festôtelep alapításában. Az 1920-as évek elsô felében buddhista szerzetesként élt a Margitszigeten. 1927-28-ban a Hortobágyon a pásztorok életét tanulmányozta és festette. Több lap munkatársaként mûködött. 1913-ban megalapította az Eke c. folyóiratot. Számos kiállítást rendezett az ország különbözô nagyvárosaiban, 1948- ban pedig Budapesten, a Mûvész Galériában. Mûveit a Magyar Nemzeti Galéria (Csikós számadó, Juhász számadó, Kucsmás férfi, Anya gyermekével) és a debreceni Déri Múzeum örzi. Emlékkiállítását 1962-ben a Szentendrei Ferenczy Károly Múzeumban rendezték.
IRODALOM Hevesy Iván: Boromisza Tibor, Budapest, 1922 Szíj Béla: Boromisza Tibor, Művészet, 1962/2 Losonci Miklós: Boromisza Tibor festői életmuve, Studia Comitatensia 10, Szentendre, 1982 Jurecskó László: Boromisza Tibor nagybányai korszaka, in: Nagybánya. Nagybányai festészet a neósok fellépésétől 1944-ig, Miskolc, 1992 Jurecskó László: Boromisza Tibor, Miskolc, 1996
Boromisza Tibor a kereső-kutató művészek közé tartozott. Életmuve - nyughatatlan szellemének lenyomata - újabb és újabb eszmék, eszmények impresszióit tükrözi. Pályakezdése, Nagybánya ás Párizs levegője ugyan mindvégig meghatározta festői stílusát, de az I. világháború után egyre inkább a nagy téma keresése foglalkoztatta. A karakteresen magyar festészet megteremtésének igézetében bejárta az egész országot, hosszabb-rövidebb időt töltött a Balatonnál, Göcsejben, az Ormánságban, Szentendrén és a Hortobágyon is. Mindig az aktuális problémákra koncentrált, kiállításain legfrissebb műveit mutatta be, így történhetett meg, hogy nagybányai indulása, a neós mozgalomban betöltött vezető szerepe háttérbe szorult. Bár emlékmúzeuma ma Szentendrén található, s festészetének nagyobbik hányadát a magyar földnek szentelte, korai művének elemzése előtt érdemes emlékezetünkbe idézni 1908-ban papírra vetett sorait: "A XX. század vívmánya a plein air (szabadban való festés) oly óriási lépés, mint a technika terén a gőz, villany gyors egymásutánja. A franciák érdeme, kik szabadban keresték és találták föl a színek ragyogó üde igazságait. Ez a naturalisztikus törekvés diadala volt. Lekerültek a falakról az óriási csata és egyéb képek, a maguk sablonos, fárasztó, sokszor ijesztő méreteivel s helyüket kis intim dolgok a természet, az élet, a mozgás apró impressziói foglalták el. Oly képek, amelyek a mi életünkbol, környezetünkből hozzánk beszélnek." (Jurecskó, 1996, 119.) A Padon ülo nő egyértelműen franciás ízu festmény, a magyar "neoimpresszionizmus" egyik kiemelkedő alkotása. A szakirodalom többnyire inkább posztimpresszionizmusról beszél, de maga Boromisza - a korabeli szóhasználatnak megfelelően - a stilizálás, a "neoimpresszió" fontosságát hangsúlyozza a festészetben. Jó plein air festőhöz illően ragaszkodik ugyan a látvány, a natúra ábrázolásához, mégis a stílust, a színek és vonalak szabad formálását becsüli a legtöbbre. Mint írja egyik első "teoretikus" tárcájában: "Naturalizmusból kell kiindulni és stílusban kell végződnie minden igaz művészi törekvésnek." (Jurecskó, 1996, 117.). Boromisza pályája elején ugyanolyan intenzitással kereste az "igaz" stílust, mint a későbbiekben az "igaz" témát. Ferenczy Károly tanítványaként és a Nagybányai Festőiskola növendékeként 1905-ben Párizst is megjárta, de ekkor még inkább a mintázás és rajzkészségének javítása foglalkoztatta, s nem törődött a legújabb irányzatokkal. Először számára is Czóbel Nagybányán bemutatott fauve képei hathattak revelációként, s a nagy francia mesterek műveivel valószínűleg csak egy évvel később, 1907-ben Budapesten szembesült. A következő évben viszont már ugyanolyan színvonalas posztimpresszionista képeket festett, mint a Matisse-nál tanuló Perlrott Csaba Vilmos, vagy Bornemisza Géza, 1909-es Fürdőzők-je pedig már bármelyik korabeli párizsi Őszi Szalonon megállta volna a helyét. Mivel az 1909-es Fürdőzők témájában és technikájában egyaránt bátran összevetheto Matisse egy korábbi remekművével, a Signac hatása alatt, pointilista felfogásban festett, 1904-es Gyönyör - Pompa - Csend-el, talán nem túl nagy merészség a Padon ülo nő kapcsán két másik Matisse művet emlegetni, a Kalapos hölgy-et és a Zöld vonal címen ismertté vált Madame Matisse portrét. Nemcsak azért, mert Boromisza is feleségét festette meg, hanem a ragyogó színekkel megfestett virágos kalap, illetve a női arcon markánsan elhelyezett zöld reflexek okán. Boromisza ugyan kevésbé erős színeket használ, de képének stilizáltsága és dekorativitása igen erőteljes. Festői eszközökkel, a rá ekkoriban jellemző vonalas festékpászmákkal dekoratív háttérré varázsolja a padot, a földet, a falakat és a lugast, felesége alakját pedig finom kék kontúrokkal emeli ki, ami által műve nemcsak a Fauve-ok remekműveivel vethető össze, hanem a francia szecesszió reminiszcenciáit is magában hordozza. Hornyik Sándor |